A legősibb és legismertebb módja a belső tartás (shisei) erősítésének az aszkézis, az önkéntes önsanyargatás. Az egocentrikus én legyőzését célozza meg, s a külső és belső világ közötti egyensúlyhoz vezet. Nem létezik olyan kultúra, olyan magasabb tudatszint (transzcendencia), amely ne a személyiség feláldozására építene. Az aszkézis a legnagyobb erő az emberi szellem műveléséhez, mert önfegyelemre tanít. Az emberiség összes szellemi példaképe gyakorolta, s tapasztalatokat gyűjtött benne az utána jövők segítésére (Do).

Aszkézis a buddhizmusban

A buddhista irányzatokban a magasabb tudat megvalósításának alapja Buddha (buddhizmus) tana a „középútról”. Az aszkézis fontos szerepet játszik ebben. Buddha  ellenezte kora minden olyan igyekezetét, amely az aszkézis szélsőséges formáival (brahmanizmus és hinduizmus) akarta kikényszeríteni a megvilágosodást és ezért elvesztették a természetes életet, épp úgy, mint azok, akik tarthatatlanul rabul estek a mohó vágynak. Ám ő maga is gyakorolta az aszkézist az Én megtisztítására. A buddhizmus keletkezésénél Buddha maga állította fel a „középúthoz” szükséges formáit az aszkézisnek, és a vágyak időszakos „lerázását” (dhuta – lerázást jelent) elősegítő vágytalanság és akaraterő fejlesztése érdekében maga is gyakorolta. Akkoriban, a kor körülményeihez mérten, az aszkézis 12 formáját ismerték: 1. ruhák készítése rongyokból; 2. a három részből álló szövet viselése; 3. koldulásból szerzett élelemből megélni; 4. naponta csak egyszer étkezni; 5. tilos a nassolás; 6. csak egy adagot fogyasztani; 7. hosszabb ideig magányban élni; 8. temetőkben tartózkodni; 9. fa alatt meditálni; 10. szabad ég alatt élni; 11. bármely helyet otthonnak tekinteni; 12. csak ülve aludni. Ezeket a formákat gyakorolták időről időre, hogy kordában tartsák a belső vágyakat. Azt a célt szolgálták, hogy legyőzzék a vágyat, amely Buddha tana szerint a helyes tartáshoz vezető út legfőbb akadálya.

Aszkézis a kereszténységben

Az aszkézis formái ugyan térségtől és kortól függően eltértek, ám szükségszerűségét minden kultúra szellemisége elismerte. A buddhista világnézet szerint és a latin középkorban egyaránt az emberi tökéletesedés útját látták benne. Gyakorlása főleg a vágyak és az Én igényeinek kordában tartásából állt. Ezért tehát az aszkézis minden, ami gátat szab az Énből eredő, fékezetlen követeléseknek és a belső értékek felé terel. A középkorban a legtöbb vallás szigorúan szabályozta az aszkézis formáit, afelé vezetve ezzel a híveket, hogy túllépjenek a világi szenvedélyeken és megtalálják az Istenhez vezető útjukat. A keresztény újkor azonban erősen beszűkítette az aszkézis formáit: kizárólag az éhezésre, a nem alvásra és a nemi kapcsolatok eltiltására koncentráltak. Az aszkézist az egyházi intézményrendszer végül már csak a hit bizonyításaként tanította, s értelmét ezzel az istenek és az egyház imádata felé fordította. Ennek hatására az emberek már nem ismerték fel az önmegismerés értelmét, hanem e helyett felelősség nélküli szabadságot követeltek. Az aszkézis összes formája manapság már abban a rossz hírben áll, hogy korlátozzák az egyén önmeghatározását. Ma, az európai hétköznapokban aszkézis alatt egy értelmetlen cselekvést értenek, amelyen keresztül az ember láthatatlan okból kifolyólag áldozatot hoz. Mert az egyház elmulasztotta a vágyaktól való mentességnek, az önmegtartóztatásnak és a vezeklésnek, mint gyakorlatnak, a valódi értelmének megfelelő magyarázatát, ezért elsorvadt a szellemiség legtermékenyebb alapja, s e helyett az önközpontúságot táplálja. A kereszténységben tanított aszkézis valódi célja az ember tökéletes egyesülése Istennel, s így semmiféleképpen sem értelmetlen önsanyargatásról van szó, hanem az Én legyőzésének gyakorlásáról. Jézus példaértékű aszkéta útja segíteni akart az embereknek, hogy az élettel szemben álló tendenciák, mint a vágy és az önközpontúság, az akarat szabályozása alá kerüljenek. A keresztény útja út Isten felé, s így út az önmegismerés felé. Mint minden út az ideál felé, ez is egy aszkéta út, amely minden jelentőségét elveszti, ha feladja ezt az alapot.

Általános jelentés

Végül is minden kultúra az aszkézisen alapul. Már az emberiség öntudatra ébredése, az élet alapfeltételeként, szükségessé tette az aszkétikus gyakorlást. A mai társadalmi viselkedési törvények is az aszkézis valamilyen formái. Fegyelmezetlen emberek ezeket nem értik meg, s az Én kívánságainak szabad szárnyalását követelik. Ám ez a szabadság nem jelent békét. Egyetlen lehetőség a békére az Én legyőzése. Az aszkézis formáit minden út tartalmazza, már a kezdőknek is. Ezek azonban nem a vallásos előírásokra vonatkoznak, hanem a Budo-tanulás (dojokun) alapszabályaira. Ezek fejlesztik az odaadást, az önfegyelmet és sok olyan belső hiba fölötti győzelmet, mint a kapzsiság, az egoizmus, az önimádat, az elégedetlenség, a fellengőség és még sok más. Annak művészetét és módját, hogy az aszkézis hogyan jelentkezik a harcművészetekben, a hagyományos irányvonalak szabályrendszere határozza meg.

Az oldal tetejére...