A japán harcművészeti módszerek (ryu), összefoglaló megnevezése, amely a módszerek Út (do) aspektusának figyelembevételével a fejlődött ki a bujutsuból (a háború technikáiból). A bujutsu halálos harci technikái évszázadok alatt formálódtak ki, ám csak a zennel való kapcsolatuk során (a XVII. század elején, Takuan) tettek szert etikai jelentésre, és válhattak így a budo (a harcos Útja) részeivé.
Az Út gyakorlása, formális oldalaival együtt, az emberi élet két belső tendenciáját emeli a tudatos tapasztalás szintjére, amelyek kölcsönös harca és harmonikus egyensúlya építi és érleli a személyiséget. E két tendencia a személyes élet kiteljesítésének tudatos törekvése, és az élet jellemző irányultsága az alkalmazkodásra és a természetes körülményeknek való alárendelődésre. A szélsőségek e diszharmóniájában az emberi élet, mint minden tudatos létforma, veszélyben forog. Az Út gyakorlása megalapozza a fejlődés és növekedés belső feltételeit. Kihangsúlyozza és eloszlatja a modern ember társadalmi életének középpontjába kerülő problémákat, amelyek komoly veszélyforrássá váltak a közösségi rend szempontjából.
Lehetővé teszi, hogy az ember felismerje természet adta elhivatottságának két szélsőségét, amelyek között lejátszódik létezése: a törekvés és a törődés végleteit.
Az emberi élet ezen ellenpólusainak felismerése az ősi mesterek mélyreható megfontolásaiból származik, akiknek célja a haláltól való alapvető félelem leküzdése volt, a harcművészetek gyakorlása által (budo-pszichológia). Felismerték, hogy az ölés, amelyet a régi bujutsuban tanítottak, nem képes megoldani ezt a problémát, ezért a zen alkalmazott filozófiájában keresték azt az eszközt, amellyel elérhető e cél. Felhagytak az ellenfelükkel való harccal, és ehelyett a küzdelmet saját énjükkel szemben vették fel (shin budo). A budo értéke máig ebben áll gyakorlói számára.
Azáltal, hogy a mesterek önmagukra alkalmazták azokat a módszereket, amelyeket eddig ellenfelükkel szemben használtak, a halálos harcművészetből kialakulhatott az élet művészete. A kemény gyakorlás a testi és szellemi határok megkérdőjelezésének eszközévé vált, ezáltal kiszabadulhat az ember énje fogságából, ami elhomályosítva a gyakorlatlanok tisztánlátását, saját igazságaiknak előítéleteibe ringatja őket. A budo gyakorlása egy mester (sensei) felügyelete alatt a budo-tanok szabályainak (oshi) figyelembevételével elvezetheti az embert az önmagával és környezetével való egyensúly kialakításához.
Önfegyelem, hűség és a mélyebb tapasztalat iránti odaadás (dojokun) segítségével, amelyek az Út (do) legfontosabb előfeltételei, a gyakorlat által az ember megtanulhatja megismerni és irányítani önmagát. Ha valaki ezeket az alapfeltételeket – amelyek minden budo-kapcsolat (shitei) hátterében az objektív tudat számára észrevétlenül jelen kell, hogy legyenek, – elutasítja, és ehelyett az én kielégülését keresi a budóban, soha nem fog eredményeket elérni. A technikák egyre hatékonyabbá válása a gyakorlás során csak akkor jelent előrelépést, ha az alapvető viselkedési szabályokkal (saho) összhangban megtörténik az egóval való konfrontáció. Az önmagunkkal szembeni fegyelmezett szigor, és saját gyengéink ismételt próbára tétele segítségével megszabadulhatunk az elemi félelemtől, és átformálhatjuk személyiségünket. Ehhez mindenekelőtt a belső hitvallás tartása szükséges. A csupán testi gyakorlás (shosa) során, a belső szabályok szigorú betartása nélkül, a budo elveszti értékét.
Az önmagunkon való fegyelmezett munkát vezetnie kell egy tanítónak, és nem szabad, hogy a fejlődés a gyakorló személyes megítélésének függvénye legyen, mivel a tanítvány (deshi) saját énjén keresztül hamisan ítél. A tanítóval való mély kapcsolatban a gyakorló épülni tud, és idővel olyan képességekre is szert tehet, amelyek mindennapi életében is hasznára válhatnak.

Az oldal tetejére...