Az ázsiai világszemlélet alapeszméje (kín. Dao ), amely önálló fogalomként a japán zen buddhizmusban jelent meg először. A japán nyelvben a Michi, a sinojapánban a Do írásjeggyel jelölik. Jelentései: út, ösvény, alaptétel, tanítás, filozófia, irány, princípium, módszer, stb. A Do: Út, melynek középpontjában egy- többnyire formai- gyakorlat áll. A Do nem valamely készség elsajátítására törekszik, hanem annak a mélyen rejlő képességnek a fejlesztésére, amellyel kiteljesedik a követő szelleme, s élete tudatossággal és a megismerés élményével telik meg. Ázsiában ezt tekintik minden gyakorlás legfőbb alapjának. A Do: Út, amelynek során a filozófiai és a vallási tanítások láthatóvá válnak ez egyén magatartásában, s az intellektualitáson messze túlmutatva meghatározza a gondolkodást és a cselekvést.

ÁLTALÁNOSSÁGBAN

A Do alapeszméje nem csak a japán gondolkodásra jellemző, hiszen amit az ázsiaiak Útnak neveznek, az valójában egy kultúrától független, alapvető emberi törekvés. A világ minden táján foglalkoznak a lét összefüggéseivel, az okokkal, a célokkal és a dolgok értelmével. Mikor az ősidőkben az ember tudatára ébredt önnön létezésének, saját magát helyezte a világ középpontjába, s ez a látásmód a későbbi korok világszemléletét is áthatotta. Sokan ennek a tévképzetnek igézetében függetlenségre és önmegvalósításra törekszenek, s azt remélik, hogy ezáltal megszabadulhatnak természet adta korlátaiktól. A tudatossággal együtt jár a növekedés és a szabadság fékezhetetlen vágya, s mivel az öntudatra ébredt ember egzisztenciális fenyegetésként éli meg a természettől való kötöttségeit, igyekszik azoktól megszabadulni. Csakhogy kívánságai növekedésével újra és újra visszazuhan arra a pontra, ahonnan már oly sokszor elindult.

AZ ÚT FILOZÓFIAI DEFINÍCIÓJA

Mire törekedhet az ember, aki kiemelkedett az állati létből, de szentnek lenni képtelen? Bár a természet rabja, öntudatra ébredt lényként ismeri a megmásíthatatlan törvényszerűségeket, s a vágyat is, hogy azokból kitörjön- így szembesül egzisztenciális fenyegetettségével. Emberi meghatározottsága arra kényszeríti, hogy tudatos énje ellenére elfogadja az alárendelt létet, s a két hatalomnak való kiszolgáltatottságot. Hogyan tud az emberi faj önazonosságát megőrizve fennmaradni? Az ismeretekre vágyó, ágaskodó ént követve? Vagy a természetnek való alárendeltséget elfogadva? Melyik út adhat követőjének elég erőt és bölcsességet, hogy két ellenséges hatalmat szolgálva, mégis önmaga lehessen?

Az intellektuális fejlődés ellenére napjaink emberisége éppoly eredménytelenül keresi a megoldást, mint elődei. Hibáiért mindig háborúval és halállal fizet, mégis mindig csak utólag látja be, ha letért a helyes útról. Azon kevesek, akik képesek tanulni a történelem leckéjéből, felismerik, hogy a különböző törekvések mind ugyanarra a célra irányulnak, s hogy az emberiség küzdelme voltaképpen nem más, mint ugyanazon tévedések örökös ismétlése. Bár az értelem hihetetlen mennyiségű ismeretet halmoz föl, mégsem képes öntudatos létet teremteni, mert az emberek helye a természetben Ég és Föld között van kijelölve. Mivel mindkettővel örök harcot vívnak, maguk teremtette ínségükben mindig újabb és újabb igazságokat keresnek, hogy a régiek ütötte sebeket betakarják velük. Ugyanakkor kénytelenek kompromisszumot kötni saját, folyton visszatérő hibáikkal.

A féktelen egoizmus, a kapzsiság, az ismeret és önismeret hiánya miatt rendre meghiúsultak a szabadulás útjai, amelyeken az emberiség nagy kezdeményezői jártak elöl, s amelyek soha nem voltak képesek legyőzni az időtlen, egyetemes érzéketlenséget. A jólét, biztonság és szabadság hirdetői mindig sokkal több követőre találtak, mint a valódi példaképek, akik emberemlékezet óta ugyanazokat az igazságokat tanították. Ez a gondolkodásmód az idő múlásával mind nagyobb pusztulást és mind súlyosabb örökséget hagy maga után.

A belső növekedés vágya nélkül az ember nem törhet ki a szellem és gondolkodás nélküli, állati létből. Így csupán egy egoizmus által béklyózott lehetőség, egy rosszul használt emberi potenciál- marad, ami önmagában nem értékes, hanem bűnös és veszélyes. Mivel individuumként kicsiny és jelentéktelen, a közszellem által igyekszik befolyásolni a világ sorsát. Ösztöneiből fakadó dilettáns rövidlátása arra készteti, hogy kétségbeesve védekezzen az önmegtagadás és az önzetlenség kihívása ellen. Életének mozgatórugója az a kívánság, hogy a világ csak körülötte forogjon, és állati ösztöneinek szabad folyást engedjen. Az ilyen ember makacsul küzd a gondolkodás ellen, és személyes támadásként éli meg, ha megpróbálják kizökkenteni érzelmei bűvköréből. Ezért gyűlöletes ellenséget lát minden Útban, mely nem illeszkedik saját világképéhez.

Nézeteinek igazolására - minthogy valódi megismerésre képtelen - olyan szabályrendszerekbe kapaszkodik, amelyek szentesítik saját, énközpontú felfogását. Minden további tanítás vagy figyelmeztetés a halálra és az elmúlásra emlékezteti, és valami fenyegető veszélyt sejtet vele, amely feldúlhatja önnön nagyságába és halhatatlanságába vetett, megnyugtató tévhitét. Ez a gondolkodás ősidők óta hátráltatja a Növekedés Útjának követését és akadályozza a gyakorlatokhoz szükséges belső tartást.

Az idők során a követők számos Út példáját őrizték meg, amelyek környezetében valódi értékek mutatkoztak meg. Mindenhol megnyílik az Út lehetősége, ahol valaki felismeri, hogy a létezés a puszta öncélon túlmutató értelmet hordoz. Azon kevesek, akik ezt az Utat választották, példaképpé váltak, mert életükben olyan tudatosságot sikerült megvalósítaniuk, ami mintaként állhat a későbbi korok követői előtt. Tanításuk lényege a szellem szeretetben való kiteljesedése, mert a tudatosság csak szeretet által képes alakítani a világot, és elkerülni a pusztulást hozó téveszméket. Amikor a társadalom szembesül egy-egy Út tanításával (pl. Jézus, Buddha, Mohamed, stb.), a példában rendszerint nem látja meg a lehetőséget, csupán a formát. Az Útra azonban csak az találhat rá , aki saját magában keresi a kihívást.

AZ ÚT ÁZSIAI FORMÁI

Az Útnak számos különböző formája származik Ázsiából. Céljuk azonos: megtanítani a követőket saját benső összefüggéseik tárgyilagos (az én érintettsége nélküli) szemléletére és megértésére, valamint a gyakorláson keresztül való tökéletesedésre. Az irányzatok mind kifejlesztették saját technikájukat, s a tanítványokat gyakorlásra buzdítják, mert ezáltal szellemük és életerejük (qi) is fejlődik. A tanítás célja mindig a teljes ember. Az odáig vezető Út ennek megfelelően három komponensből tevődik össze, melyeknek egyensúlyára a mester ügyel. Az elemek a következők: technika, szellem, erő (qi).

Egyetlen Útnak (Do) sem célja, hogy erejét versenyeken tegye próbára. A tanítványok azon igyekeznek, hogy belső erejüket felfedezve és helyesen irányítva egyre közelebb kerüljenek a tökéletességhez.

Werner Lind: Nagy Harcművészeti Lexikon
Libruna kiadó

Az oldal tetejére...