Az ázsiai világnézet szerint az én (tudatában lenni önmagának) alatt olyan belső állapotot értenek, amely ellentétes az egyetemes valósággal, tehát az elvakultság egy formája. Ez a felfogás merőben eltér az európai elképzeléstől, miszerint az ember, mint én, az egész világtól elkülönítve érzi magát, s a saját valósága szerint ítéli meg a világot (az általa valósnak tartott megértést vetíti ki). Ezáltal rögzül a belső tartásban egy kép az énről, amely saját erőből próbál élni. Európa fejlődését az őskortól, de főleg Descartes óta, ez az elképzelés határozta meg. Egyrészt előbbre vitte a tudomány és a technika fejlődését, másrészt azonban a feltétel nélküli hitet fiktív valóságokká alakította, mivel az igaz valóság nem ismerhető fel a személyes én álláspontjából. Az európai a világot olyan adottságnak látja, amelyben ő, mint lezárt egység létezik (a világ, amelyben élünk) és én/te relációban találkozik vele. Az ázsiai ezzel szemben egy lánc szemének látja magát, amely az egésszel együtt, elválasztahatatlanul létezik (a világ, ami mi vagyunk). Az, ami az európait, mint individualitást meghatározza, amit ő próbál kiépíteni és a világgal szemben megőrizni, az az, amit az ázsiai megpróbál átlépni. A világ és az én egyesítésében, s nem pedig az én világgal szembeni védelmében látja saját küldetését, sorsát. Ezt figyelmen kívül hagyva az énen keresztül a felismerhető valóságról olyan illúzió jön létre, amely végül eluralkodik az életen és mindent megtámad, ami veszélyezteti ezt az elképzelést. Ellenségeskedés, kapzsiság és elidegenedés, melyek az én uralkodásának eltúlzásával lelki szenvedésekben hágnak tetőpontjukra, az ilyen viselkedések elkerülhetetlen következményei. Az Út (Do) minden gyakorlatának célja, hogy a gyakorló idővel legyőzhesse az én-illúziónak a gondolkodása fölötti uralmát.

Werner Lind: Nagy Harcművészeti Lexikon
Libruna kiadó

Az oldal tetejére...